Megvolt az első popcornozásunk! De erről majd később ?
Amikor egy emberhez kisállat kerül, a „cukiságfaktort” igen nehéz kiiktatni. Igazából a Vadasparkban több olyan igazán férfias férfiemberrel találkoztunk már, akik mindjárt a kattáknál és a szurikátáknál elgyengültek, és a „nézd, milyen cukiii” felkiáltással mutatták ki rajongásukat. Ebből kiindulva hát nőként még nehezebb ezt visszafogni. Ezt az önmegtartóztatást csak fokozza, hogy otthon ugye szinte korlátlanul nyúlhatunk hozzá kedvencünkhöz, amit ő a legkevésbé sem biztos, hogy szeretne. Egy kiskutyánál is igen nagy önerőnek kell, hogy legyen, hogy ne karban vagy ölben tartsuk egész nap, bár ők pont azok, akik igen hamar hozzá tudnak szokni a jóhoz.
A tengerimalac más tészta. Mivel zsákmányállatként éli mindennapjait a dél-amerikai vadonban, így a felülről, és igazából a bármerről érkezhető támadás miatt a rettegés bele van kódolva. Így hát a kapcsolatom Bobbal és Teodorral nem mondhatnám meredeken felívelőnek. A fenti dilemmával naponta hadakozva mindössze reggel és délután veszem ki őket a ketrecből, ezt viszont mérsékelt és néha intenzív malacvisítással kísérik. Persze jó kis lelkiismeretfurdalást okozva ezzel, hogy kikészítem őket. De Teodor, a kicsi bandavezér pillanatok alatt ráveti magát a jutalomzöldségre, majd a villámgyors aprítás után felfedezőútra indul a karomon. Bob ettől eltérően iszonyat parás. A nagy visítás általában tőle szokott érkezni, ráadásul olyan vibráció van beleépítve, ami még egy csúcskategóriás masszírozógépben sincs. De egy kis zöldséggel ő is könnyen megbabonázható.
Az irodában igazából igen kellemesen érzik magukat, a legjobban természetesen a fa bújót élvezik. Teodor viszont bátran rohangál a hatalmas területen, és lebukott, mert ő már járt az emeleten is. Ennek barna nyomait is otthagyta, ha a lebukás nem lett volna elég. Mivel most sokat mászkálok az irodában, így kénytelenek minden alkalommal a legbelső sarokba bújni, ha valami mozgást látnak, hallanak, éreznek. Úgy 10 óra fele aztán ezt meg szokták unni, ugyanis szerintem úgy vannak vele, hogy ennyit ők aztán nem fognak rohangálni egész nap. Így azért sokkal többször tudunk szemezni is a rácson keresztül, és a délutáni nasizás is sokkal könnyebb. Teodor ezeket nagyon élvezi, és a napi nasi után aztán igazi őrület kapta el, hiszen szaladgált, csimogott és…popcornozott! A malactartóknak ezt nem kell elmondani, a többieknek viszont csak annyit erről, hogy a tengerimalacok azok közé az állatok közé tartoznak, akik nem tudnak különböző játékszerekkel kedveskedni. A legnagyobb öröm a számukra, ha a szobában vagy a ketrecben mászkálhatnak, szaladgálhatnak, ez viszont akkora boldogsággal tudja őket eltölteni, hogy szó szerint ugrálnak örömükben. Többnyire kicsi malacokra jellemző, hogy euforikus csipogással ugrándoznak úgy, hogy a levegőben 180 fokos fordulatot tesznek. Egy ilyen képpel igazi boldogság zárni a napot, de már most biztos, egyre nehezebben zárom rájuk az ajtót…
