Remélem nektek is olyan mozgalmasan teltek az ünnepek, mint nekünk, bár meg kell hagyni, egy-két izgalomról szívesen lemondtunk volna. De kezdjük az elején!
Először is lassan megveregethetem a saját vállam, milyen jól alakul a kapcsolatom a két kis szőrcsomóval. Igen, ez valószínűleg az elkényeztetés jele is, hiszen hangos hanghatások kíséretében tudok belépni az irodába, de ilyen hangorkánba kerülök, ha véletlen megmozdulok a ketrec mellett, zacskóhoz érek, vagy elindulok. Szeretném azt hinni, hogy ez az igazi kitörő öröm, hogy „Itt van anya”, de nem. Sajnos tisztában vagyok azzal, hogy egy tengerimalac hasa feneketlen. Szó szerint is, meg igen, nekik sosem elég a kajából. Azt hittem, megedződtem otthon a kutyán, aki szintén 0-24 órában éhes, vagy legalábbis eljátssza. Szerintem még akkor is, ha alszik. Na, hát Teodor és Bob hasonló műsort ad elő, mint egy „éhező” kiskutya. Csak ez hangosabb. És tovább tart. És hangosabb is. Ráadásul nincs olyan alkalom, hogy közeledésemre ne a rácsba kapaszkodva meresztgessék rám gomb szemeiket, vagy a rámpáról kinézve ne szugeráljanak, mint egy Jedi lovag, hogy „most idejössz, és kinyitod az ajtót, majd adsz nekünk enni”. Ha megteszem, akkor már sorakozó van az ajtónál, és simán egy darab tápot a szájukba dugva jobb belátásra is bírtam őket.
Ahogy a gyereknél is lenni szokott, ha rosszat csinál, ami mondjuk alapvetően vicces, sose nevessük ki. Vagy ha meg akarjuk dorgálni valamiért. Ez igaz az állatokra is. Mindegyiknél elveszítjük a hitelességünket, ha komolyak vagy épp mérgesek akarunk lenni, miközben teli szájjal vagy fulladozva nevetünk. Ez most csak úgy jutott eszembe, hogy a folyton éhező tengerimalacokhoz délután úgy megyek be, hogy ketten, két oldalról fogják az üres etetőtálat, és néma csendben bámulják a nagy semmit. Majd amikor meghallják, látják az érkezésem, hangos ui-kolásba kezdenek. Ezt a képet igen nehéz végignézni röhögés nélkül, és elmondom, nem is sikerült. Persze itt senkit nem kell megdorgálni vagy komolyan elbeszélgetni, azért tény, megbeszéltem velük, hogy még egy kicsit bírják ki azzal a kazal szénával, ami még maradt az egész délelőtti zabálásból és rohangálásból. Mert az persze továbbra se szoktak le arról, hogy a szénarácsba ugráljanak. De lassan úgy se férnek bele a kerekedő testüktől. Mert hát ki ne érdemelt volna meg 1-2 extra falatot az ünnepek alatt? Hát, itt is ez volt a helyzet…
Ebben a karácsonyi hangulatban jött aztán a probléma, ami minden felelős gazdi rémálma: a kedvence beteg lesz. Ezt leszögezhetjük: a betegség sajnos akkor se kerül el minket, ha mindent megfelelően, a legnagyobb odafigyeléssel és odaadással csinálunk. Vannak ugyanis olyan körülmények, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. Szenteste előtti nap egy gyanús kis folt jelent meg Teodor egyik szeménél. Mivel ott fekete a szőre, a fehér hámlás szerű folt jól látszott. Nyilván senki nem gondol semmi rosszra, vagy legalábbis nagyon komolyra. 2 nappal később aztán a folt egyre nagyobb lett, a szőr kihullott körbe a szeménél. Ekkor már bőven benne voltunk a karácsonyban, de nyilván nincs mit tenni, azonnal orvos. A diagnózis pedig a sajnos tengerimalacoknál az egyik leggyakoribb betegség, atka. Még időben megfogtuk, hiszen nem lett seb, és a vakarózás sem volt, így a gyógyszeres szuri és a plusz vitaminkoktél szépen meg is hozta a hatást: a szőr elkezdett visszanőni, és a bőre is sokkal szebb lett. Az orvosi utasításnak megfelelően a szuriból még jön egy kör, biztos ami biztos.
Teodor a szurit igen jól viselte, ahhoz képest, hogy hosszú, vékony kis teste van. Egy karika uborkával igen gyorsan feledtetni lehetett vele a 3 másodperccel korábban történteket, de Bob nehezebb tészta volt, hiszen neki is át kellett esnie a procedúrán, nehogy ő is beteg legyen. Az a keserves sírás, amit produkálni tudott, igen szívfacsaróra sikerült. Ráadásul akkor is tartott még, amikor az orvos már az épületben sem volt, így őt még mellkason azért dajkálni kellett egy kicsit. Mint egy babát. Természetesen neki is járt egy kis finomság, amit ő is rekord gyorsan ledarált. A megnyugvás pedig 3 perccel később jött el, amikor a ketrec fél métert kilengve billegett az őrült malacfutamtól és popcornozástól, az ablakok pedig berezonáltak a hangoktól. Aztán megtalálták végre a függőágyakat is. Mondjuk felváltva használtak egyet, de egye fene.
És az igazság az, hogy imádok ilyen irodában dolgozni.