Mielőtt belevágnánk a malackirályság bemutatásába, én is bemutatkoznék, mint újdonsült malactartó: Réka vagyok, és nem állatgondozó. Ez már csak azért is fontos, mert így biztosan közösen fogjuk megtanulni a felelős állattartás minden csínját-bínját. Bár otthon ugyancsak felelős vagyok egy állatért, nevezetesen egy francia bulldogért, 2 baba tengerimalac azért mégiscsak nehezebb ügy. De a Vadaspark nyilván ideális helyszín ahhoz, hogy nem csak a dolgozókat, de a látogatókat – jelen esetben az olvasókat – is oktassuk.
Bár később akartam ezzel a témával foglalkozni, sajnos máris előkerül: hogyan (ne) kényeztessük el az állatunkat? Amit rögtön tudtam magamról, amikor belevágtam a malactartásba, hogy nálam olyan nincs, hogy „csak egy állat”. Ebből kiindulva gyors fejszámolást végeztem, hogy ha az ebnek annyi mindent vettem otthonra – és megjegyezném, a kedvenc játéka továbbra is egy műanyag palack -, akkor két rendetlen, jelenleg még félős tengerimalacnak mégis miket fogok berendelni? És hát nem volt alaptalan a félelmem, bár a kényeztetés úgy gondolom a felelős állattartás egyik alappillére. Lett hát mintás kerámiatál, mindjárt kettő, két itató – mert ugye emeletesek vagyunk -, sarokelem, kicsi is, nagy is, híd, mászóka. És bújó, amiről előbb álljon itt egy kép:
Igen, sátor alakú, és jó méretes. Mert a nagy lendületben sikerült nyulaknak valót beszerezni, de úgy gondoltam, ez a „hiba” egy ilyen felelős állattartásra nevelő sorozatba még belefér, hogy bevalljam. És úgy gondolkodtam, mint a „bazinagy” ketrecnél: Teodor és Bob is meg fog nőni, ergo kell nekik megfelelő méretű hely. Biztos már akkor tudtam, amikor beszereztem, mert a biztonság kedvéért kettőt is kértem. De megvan már a másik funkciója is, de erről majd máskor…
És természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lenne másik bújó nekik… Az aljzat fapellet, a tetején a jól bevált fürdőszoba szőnyeggel. Erről csak egy valamit jegyeznék meg: strandpapucsos… 🙂
És akkor a ketrec: sűrű utána olvasást követően már gyorsan képbe is kerültem a 2 malacnak ideális ketrecméretről. Nevezetesen minimum 100×50 centiméteres. Bár az ember úgy nagyjából tisztában van azzal, mekkora egy méter, azért élőben meglátni egy 100x55x90-es, emeletes ketrecet igen döbbenetes. Nem baj, úgyis meg fognak nőni, kell, hogy el tudjanak vonulni, és ha kedvük támad, akkor szaladgálni is. Erre azért megjegyezte egy kolléganőm, hogy „ebben jelenleg izomlázuk lesz, ha ezt körbefutják”. Legalább gyorsan edzésbe kerülnek.
A szép gonddal berendezett lakosztályba aztán beleköltözött a két kis manó, akik igen biztosra mentek, mert a külön kihalmozott szénakupacot vették be. Pár percig aztán egy uborkával a kezemben imádkoztam a rács mellett, amire kis csipogás volt a válasz. A széna alól. De egy valamit már tudok a tengerimalacokról. És ezt pont egy francia bulldogon keresztül tanultam meg: folyton éheznek, így kajával gyorsan célba érek: és a 2 uborkaszeletemre gyorsan lett is jelentkező, bár hozzátenném, visszatartott lélegzettel, mozdulatlanul ülni a folyosón eléggé megterhelő, így az első levegővételem után még a falat is kiesett a szájukból, és már ott se voltak.
Holnap újra próbálkozunk.