A baljós cím alapján ne gondoljunk rémtörténetre, hiszen egy aranyos kismajomról van szó, amely júliusban láttam meg a napvilágot. A neve ugyan hivatalosan fehérarcú sátánmajom, de az állatkertben a másik nevét használjuk gyakrabban: saki. Az élesebb szemű látogatók is észrevehetik a kölyköt, ahogy anyja hasán kapaszkodik. Bár a gondozóik is csak így, rejtve tudják meglesni a kismajmot, azt gyanítják, hogy az hím, és ez alapján nevezték el Bandinak. A Szegedi Vadaspark nemzetközi fajmegmentési programban (EEP) vesz részt a faj tartásával és szaporításával, évek óta sikerrel.
A fehérarcú sátánmajom vagy saki (Pithecia pithecia) Amazónia északkeleti részén él, az esőerdők lombkoronaszintjén, a talajra ritkábban jön le. Jellegzetessége, hogy nagy a hímek és nőstények közötti különbség, nemcsak a testnagyságot, hanem a színt és mintázatot tekintve is. A szürkésbarna nőstény mellett a hím ugyanis sötét színű és fehér álarcot visel. Az állatkertben úgy tapasztalták, monogám párokban élnek, míg a természetben megfigyelték, hogy esetenként több nőstény és hím is élhet együtt a kis csapatokban. Évente egy kicsinyük születik átlagosan 146 nap vemhesség után, amelyet – szemben a karmosmajmokkal – az anya cipel az első három hónapban.
A sakik természetbeni helyzete az Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) adatai szerint kevésbé ismert, a nagy elterjedési területének köszönhetően nem számít veszélyeztetettnek. Az európai állatkertekben több mint 300 egyede él, ebből egy csapat már hosszú évek óta szaporodik Szegeden.
Fotók: Endrédi Lajos
