Igen izgalmas heten vagyunk túl, így mi hárman. Azaz ez sem igaz így teljesen, na de kezdjük az elején…
Történt ugyanis, hogy képes voltam elmenni pár nap szabadságra. Ami ugye önmagában nem is lenne baj, de akkor hogy is lesz ez a malacgondozás? Hát akkor jönnek velem. Elvégre barátkoznunk kell, ugye. Ketrec szétszed, kaja összecsomagol, kellékek bepakol, irány a kocsival haza. Meg is találtam a tökéletes helyet nekik, senkit nem zavar, a kutyát annyira nem ingerli. Annyira…gondoltuk mindketten. Hát, nem így lett. A francia bulldoghoz méltó sértődés sokszorosát tapasztaltuk az első 3 napban, majd lábon kihordott egy infarktust. És ez most nem a „költői túlzás”. A malacok persze nagyon élték az itthoni ajnározást, a 2. reggel a rácson kinézve hangos óbégatással jelezték, hogy ma MEGINT elaludtam, így már legalább fél órája éheznek. A nem lepisilt és lekakilt széna természetesen akkora mennyiségben állt még rendelkezésre, amennyi kettőjüknek elég lett volna akkor is, ha az egész hétvégét átalszom. Nem gond, „anyai” kötelességeimnek eleget téve már ugrottam is – Márton úr, a kutya villámokat szóró tekintete mellett -, hogy kiszedjem a ketrecbe nem való végtermékeket, és a gondosan kimért tápot felszolgáljam parancsolóimnak. Természetesen a kézhez szoktatás olyan tempóban halad, mint ahogy a papucsállatka közlekedik, szóval nem száguldunk. A nagy ijedség után aztán sikerült mindkettejüket kiszedni a szénarácsból, és a 3. másodpercben már falták is a gondosan kiválogatott „jutizöldségeket”. Ezzel a módszerrel aztán Bob félkómába esett a hasamon, Teodor pedig a két karomon le-fel rohangálva, a vállamon meg-megállva arcoskodott. Vagyis az arcoskodást az épp akkor megőrülni készülő kutyával tette, aki aztán ki is készült rövidesen.
Ez a két kis zabagépet a legkevésbé sem izgatta, ugyanis a ketrecbe bejutni akaró Marcival szembe gond nélkül ültek le falatozni. Aztán egy laza mozdulattal hátat fordítottak, majd folytatták a falatozást. Ha nem az én kutyámról lenne szó, és mondjuk minden résztvevő ember lenne, erre mondanám azt: hőseim. Hát most azért nem éreztem ezt, bár tény, az izgalomtól eltekintve, hogy tényleg infarktust kap-e a kutya a féltékenységtől, elég szórakoztató volt a balhéjuk. Azért a további izgalmakat elkerülve szeparáció lett a vége, és külön időbeosztás: a kutyától pedig sűrű bocsánatkérés, hogy más állathoz is hozzá mertünk nyúlni, és még a karácsonyi ajándékát is megkapta idő előtt.
A kétemeletes ketrec pedig így a második hétre aztán teljesen be is lett rakva. Erre a kaka mennyiségéből és elhelyezkedéséből jöttem rá, bár már gond nélkül rohangálnak a rámpán anélkül, hogy sokkot kapnának a pillantásoktól. Így csak a boldogan cikázó szőrcsomókat láttuk elsuhanni hol itt, hol ott. Ebben is természetesen Teodor az ütemadó, Bobon sokszor annyi látszik, hogy „ úristen, kivel kerültem össze?!” Aztán persze jön a roham nála is, hogy „fussunk!”
Szóval az elmúlt napjaink jelszava: fussunk! (Vagy adj már enni, csak ne fogj meg. Vagy fogj meg, de azonnal adj enni, és repetát is kérünk!)
